Ma van a történelem egyik legsötétebb napjának évfordulója. 2001. szeptember 11-én néhány óra alatt több mint 3000 ember vesztette életét az Egyesült Államok elleni terrortámadásokban. A világ döbbenten nézte, ahogy New York szimbóluma, az ikertornyok füstbe borulnak, és az addig elképzelhetetlen valósággá válik.
Az emlékezés ereje
Azóta 24 év telt el, de a sebek még mindig élnek. A Ground Zero helyén ma emlékpark és múzeum áll, ahol a látogatók a vízesések mellett áldozatok neveit olvashatják. A New York-iak minden évben csendben gyűlnek össze, hogy felolvassák az áldozatok névsorát – órákon át tart, míg minden egyes név elhangzik.
Szeptember 11. arra emlékeztet minket, hogy egyetlen nap alatt megváltozhat a világ.
Valami furcsa érzés jár át ma mindenkit: emlékezet, fájdalom, és az a nyugtalanító tudat, hogy a világ nem vált biztonságosabbá azóta, csak máshogy sérülékeny.
Az erőszak, mint visszatérés – Charlie Kirk esete
És most itt van valami, ami bebizonyítja: az erőszak nem múlt el.
Charlie Kirk, a Turning Point USA fiatal, befolyásos konzervatív aktivistája, aki közel állt Donald Trump politikai köreihez, sokak szemében a vakmerő, fiatal hang volt.
Tegnap, szeptember 10-én, egyetemi beszéde közben egy merénylő végzett vele: egy lövés a nyakába. Az eseményen mintegy 3000 ember volt jelen, ő maga az ún. „American Comeback Tour” részeként lépett fel. Őt – aki sokak számára vagy hős, vagy megosztó figura – most már nem halljuk többé élő hangján.
Utah kormányzója politikai gyilkosságnak nevezte az esetet.
Mit üzen ez szeptember 11-én?
Az, hogy az emberi élet törékeny, nemcsak egyéni tragédiákban igaz – a politikai erőszak, a gyűlöletbeszéd és a megosztottság is képes arra, hogy fizikai sebet ejtsen.
Az emlékezés nem lehet passzív. Az emlékezés felelősséggel jár: hogy ne hagyjuk elhalványulni, hogy tanuljunk belőle – azt, hogy milyen az, mikor félelem, pánik, gyászos döntések sújtanak mindenkit.
Charlie Kirk halála rávilágít, hogy a politikai alapú erőszak nem “extrém”, hanem szinte a mindennapi beszélgetéseink része lehet, ha hagyjuk. A gyilkos szó, az uszítás, az arc nélküli közösségi média-támadás mind része annak a klímának, amely elvezet idáig. Ha egy párt szimpatizánsai akasztással, veréssel fenyegetőznek, ha ennek a pártnak vezetői erőszakoskodnak újságírókkal vagy saját feleségükkel akkor olyan erkölcsi romlást hozhatnak, amit jóérzésű ember nem akarhat. A verbális erőszakot felválthatja a legsötétebb emberi ösztön.
