„A béke embere, a szegények barátja, a hit hídépítője” — így emlékszik meg a világ Ferenc pápáról, aki életének — és egy korszaknak — a végéhez érkezett. A 266. egyházfő nemcsak a katolikus hívek, hanem minden jóakaratú ember pápája volt. Ő volt a mosoly pápája, aki lehajolt a kitaszítottakhoz, megölelte a szenvedőket, és szavak nélkül is üzent: minden ember Isten gyermeke.
Az egyszerűség trónjára ült
Jorge Mario Bergoglio 2013-as megválasztása után már az első pillanatban világossá tette: más pápa lesz, mint elődei. Nem aranykereszttel, hanem egyszerű vasból készült feszülettel jelent meg a világ előtt, és nem palotába, hanem egy szerényebb vatikáni vendégházba költözött. Az ő pápasága nem a pompa, hanem a szolgálat, nem a parancsolás, hanem a példamutatás jegyében telt.
„Imádkozzatok értem” — kérte a Szent Péter téren, és ezzel a mondattal nemcsak híveit nyerte meg, hanem azok szívét is, akik talán sosem lépték át templom kapuját.
Híd a világ és Isten között
Ferenc pápa fáradhatatlanul hirdette a béke, a szeretet és a megbékélés üzenetét. Ott volt a menekültek között, meglátogatta a börtönöket, átölelte a beteg gyermekeket, és minduntalan emlékeztetett: Isten irgalmas, és mindenkit vár.
Ő volt az, aki kimondta:
„Az egyház olyan legyen, mint egy tábori kórház a csata után. Nem kérdezni kell, honnan jössz, hanem gyógyítani, emelni, vigasztalni.”
Hangja eljutott a legnagyobb világvezetőkhöz, de a legkisebb falusi plébániára is. Nevéhez fűződik számtalan történelmi lépés, vallásközi párbeszéd, és a szegények, elesettek melletti következetes kiállás.
Örök nyoma marad a világban
Ferenc pápa nemcsak tanított, hanem élt is úgy, ahogy hirdette. Az utókor nemcsak a pápát, hanem az embert is gyászolja — azt a szerény, szeretetteljes, melegszívű atyát, akinek szavai reményt adtak a sötétségben, és aki még halála után is arra hív minket: merjünk szeretni.
Ma a világ elcsendesül, és a Szent Péter téren újra felcsendül a fohász:
„Isten veled, Ferenc pápa! Köszönjük a fényt, amit ránk hagytál.”
