Ezen a hétvégén rendezik, vagy nem rendezik a Budapest Büszkeség Napját, avagy lánykori nevén a Budapest Pride-ot. Napokkal a rendezvény előtt semmi sem biztos, de már forrnak az indulatok: Nem lesz ott a Pride-on a Queers for Liberation Budapest, amely egy bevándorlók által létrehozott antikapitalista és antifasiszta queer közösség.
A baloldal újra összeveszett. Ezúttal nem azon, hogy ki adta el előbb a lelkét a neoliberalizmusnak, hanem hogy a Budapest Pride-on van-e elég palesztin zászló. Spoiler: nincs. És ez nemcsak szimbólum, hanem egyenesen háborús bűnrészesség – legalábbis a Queers for Liberation Budapest szerint.
Ők idén inkább otthon maradnak. Sajnáljuk, hiszen a Pride-on mindig akad néhány igazán jó transzparens, és a radikális jelszavak nélkül tényleg csak egy Spotify-aláfestéses esernyős séta marad. Az ok? A szervezők nem foglaltak állást a Gázai övezet helyzete mellett.
A problémát tetézi, hogy az idei Pride egyik megnyitó beszédét a volt TASZ-os Sárosi Péter tartotta, aki – és most kapaszkodjunk meg a szivárványos bringacsengőben – nem tartja népirtásnak azt, amit Izrael művel. Ennél nagyobb bűnt csak az követhet el, aki nem osztja meg naponta az Instagramon, hogy #FreePalestine – vagy ami még rosszabb, nem is hallott a pinkwashing fogalmáról.
Mi az a pinkwashing, és lehet-e avokádós vegán kávéval leöblíteni?
A pinkwashing az, amikor egy állam (esetünkben Izrael) emberi jogi borzalmait azzal próbálja elfedni, hogy közben támogatja az LMBTQ+ jogokat. Vagyis: ha már lebombázzuk Gázát, legalább legyen Tel-Avivban Pride. Ha ez zavar, akkor gratulálunk, radikális aktivista vagy. Ha nem, akkor valószínűleg a Pride-on pörögsz majd.
A nagy kérdés: hány zászló kell egy hiteles Pride-hoz?
A Queers for Liberation Budapest szerint legalább három:
- szivárványos
- palesztin
- antifasiszta fekete-piros
A vita tehát nem arról szól, hogy kinek van joga a Pride-on lenni, hanem hogy kinek van joga meghatározni, mit jelent a Pride. És míg a korábbi években elég volt, ha valaki tudott egy drag nevű Lady Gagát idézni, most már geopolitikai tájékozottság is kell. Vagy legalább egy Guardian-előfizetés.
Konklúzió: ez már nem Pride – ez polifon geopolitikai identitásdrámaverseny
Miközben a lakosság 99%-a annyit érzékel a Pride-ból, hogy „valakik megint vonulnak”, addig a baloldal azon vitatkozik, hogy lehet-e emberi jogi alapon fellépni úgy, hogy közben nem követeljük Izrael azonnali megszüntetését. És miközben egyesek szerint a Pride elvesztette a radikális élét, mások már azt is soknak tartják, ha nem lehet félmeztelenül habágyúval követelni a teljes kapitalizmusbontást.
A Pride az Orbán-kormány idején folyamatosan konszolidálódott. Sokan emlékeznek még azokra az időkre, mikor hermetikusan lezárt utakon, kordonok között ment a menet és komoly biztonsági ellenőrzések után lehetett csak csatlakozni a felvonuláshoz. A Pride itthon annyira elvesztette radikális jellegét, hogy már a szélsőjobboldaliak sem tiltakoznak ellene. Az MSZP-s időkben még a rendőrök könnygázzal kérték békésebb önkifejezésre a betyárokat és már Budaházy Edda sem rázza hörögve a kordont a Jégbüfénél.
A szivárvány színei idén sem csak a szeretetről szólnak, hanem arról is, hogy melyik árnyalat hány tonna politikai jelentést hordoz. Egy biztos: a Pride ma már nem csak arról szól, ki kivel vonul – hanem arról is, ki kit nem hív meg.
