Padányi Viktort idézni a magyar politikai nyilvánosságban nem stilisztikai hiba. Nem „irodalmi utalás”. Padányi a magyar szélsőjobboldal emblematikus alakja. Történelemhamisító, antiszemita, a holokauszt relativizálója. Az ő nyelvéből meríteni – különösen a „nemzeti összetartozás” napján – nem más, mint egy politikai gesztus: üzenet azoknak, akiknek ez a nyelv ismerős és otthonos. És próbatétel azoknak, akik szerint a politikai cél szentesíti az eszközt. Ez a próbatétel most elbukott.
Mert a kritikai felelősség ott kezdődik, ahol a pragmatizmus véget ér. Arendt szavaival: „A rossz banalitása abban áll, hogy az emberek nem gondolkodnak.” Amikor egy társadalom tagjai – köztük az értelmiség – kritikátlanul követik a hatalom logikáját, legyen az autoriter vagy „felszabadító”, lemondanak arról az autonómiáról, amely megkülönbözteti őket a végrehajtó gépezettől. Amikor Magyar Péter Padányit idézi, nemcsak egy „szerzői hivatkozás” történik – hanem egy múltpolitikai aktus. Egy olyan aktus, amely egy revizionizmusra, bűnbakképzésre és antiszemita toposzokra épülő eszmerendszert hoz vissza a politikai beszédbe – úgy, hogy közben eljátssza, ez csak „nemzeti érzület”.
Kant, akitől ma már talán ciki idézni, azt írja az Értekezés az örök békéről című munkájában: „Cselekedj úgy, hogy az akaratod maximája mindig általános törvényként lehessen érvényes.” Ha ezt komolyan vesszük, akkor nem relativizálható az, ami a „jó cél érdekében” megbocsátható. Nem mondhatjuk, hogy „most ne zavarjon a Padányi-idézet, mert végre valaki elmondja, hogy Orbánt le kell váltani”. Ha ma ez elfogadható, holnap mi lesz az?
Machiavelli persze mást mond. Ő azt írja, hogy „a cél szentesíti az eszközt”, és a fejedelem nem morális, hanem hatalomtechnikai alany. Ezt a gondolatot veszélyes félreérteni. A Fejedelem nem politikai program, hanem leírás: miképpen működik a hatalom, ha nem korlátozza semmi más, csak önmaga. Ha valaki valóban Machiavellire hivatkozna, el kellene ismernie, hogy egy olyan világot akar, ahol az etikai mérce felfüggesztett – mert a győzelem, az irányítás és az erő szempontjai mindent felülírnak. Kérdés: ezt akarja a magyar ellenzéki értelmiség? Egy „másik” hatalomtechnikust? Egy ellen-Machiavellit, aki csak színben különbözik, de struktúrájában azonos?
Aki ezt nem látja, vagy látja, de mégis gúnyt űz a figyelmeztetésekből, az nem a kritikus gondolkodást védi, hanem önként adja fel az értelmiségi szerepét. Az a reflex, amely szerint „Magyar az egyetlen esély, ezért most hallgassunk” – ugyanaz a reflex, amely Weimarban a „kisebb rosszat” választotta, majd széttárta a kezét, amikor már nem volt visszaút.
És itt lép be az a különösen fájó paradoxon, amelyet egyre többen nem hajlandók észrevenni: a Magyar Péter körül kialakuló rajongás pontosan ugyanazokat a reflexeket és struktúrákat teremti újra, amelyek ellen évtizedek óta küzdenek. „Ne kritizáld, most ő a remény.” „Ne szedd szét, mert csak ő tudja legyőzni Orbánt.” Ismerős? Igen, mert ez az „egy a zászló, egy a tábor” logikája – a centrális erőtér mentalitása más köntösben. Csakhogy a logika ugyanaz: vezérkultusz, kritikátlanság, szent cél, tilos a belső vita. A NER színeváltozása, de nem a meghaladása.
Ebben a kontextusban érdemes idézni Bibó Istvánt, aki a kelet-európai államok – köztük Magyarország – politikai nyomorúságát nem csupán külső erők vagy rendszerek következményének látta, hanem belső dilemmának, amely a társadalmi pluralizmus hiányából fakad. Bibó írja: „A kelet-európai államok sorsa nagyban azon múlik, hogy képesek-e túllépni a kényszerű egység logikáján, amely a politikai életet a különbözőség eltűrésének képtelensége miatt megbénítja.” Magyarországon ez a kényszerítő egység nem csupán a hatalom rétegződésében, hanem az ellenzéki térben is érvényesül: a kritikai gondolkodás helyét átveszi a kizárólagosságra törekvő „egység” illúziója, amely megkérdőjelezi a sokszínűség, az önreflexió és a pluralizmus létjogosultságát.
Bibó kritikája az értelmiség „önfeladására” különösen figyelmeztet: „Ahol az értelmiség elveszíti önálló ítélőképességét, ahol kritikáját feláldozza a pillanatnyi politikai haszonért, ott nemcsak a politikai szabadság, hanem az erkölcsi élet is válságba kerül.” Ez a válság ma is itt van, és újra meg újra előtör, amikor az értelmiség „a remény” címén háttérbe szorítja az önálló gondolkodást, hogy egyetlen politikai alak vagy irányzat mögé sorakozzon fel kritikátlanul.
Aki ma a Padányi-idézet miatt szemet huny, és azt mondja: „túlléphetünk ezen, a cél fontosabb”, az nem a rendszert váltja, hanem a rendszert ismétli – csak más zászló alatt. És aki ezt nem látja, vagy látja, de hallgat, az elveszíti azt, amit az értelmiséginek lenni mindig is jelentett: a gondolkodás, a történelmi felelősség és az etikai mérce összekapcsolásának képességét.
