A húsvét a tavaszi időszak legfontosabb ünnepe. Számos vallási és néphagyomány keveredik ezeken a jeles napokon, de mi is a húsvét, mik a gyökerei és egyáltalán mit is ünneplünk ekkor? Ez a cikk egy kis áttekintés nyújt a húsvét ünnepének megszületéséhez. A húsvét szó, teljesen profán módon arra utal, hogy a nagyböjti időszak után, ami régebben nagyon szigorú hús evés tilalmat jelentett, az első alkalom a hús magunkhoz vételére.
A zsidó „húsvét”
A zsidó vallásban a pészah az Egyiptomból való szabadulás ünnepe. Az ószövetségben az egyiptomi tízcsapások egyike volt, hogy az Úr minden elsőszülöttet, embert és állatot, elpusztít. A „pészah”szó jelentése „elkerülni”, „átugrani”, az ószövetségi történet szerint, az angyal kihagyta, vagyis átugrotta azokat a házakat, amelyeknek a szemöldökfája vérrel volt bekenve, így ott az elsőszülött életben maradt. A vérrel való bekenés egyébként az ókori bajelhárító rítusok közé tartozik. A pészah gyökerei már az ókori nomád pásztorok tavaszi ünnepében fellelhető. Itt ugyanis találkozhatunk egy olyan ünneppel, aminek a fő szertartása a nyáj első ellésének feláldozása és az ajtófélfa megkenése vérrel. Kísérő szertartás, pedig az áldozati lakoma és a csonttörés tilalma volt. Valószínű tehát, hogy a pusztai együttélés során a kultúrák egymásra hatásával kerülhetett az ünnep a zsidó vallásba, amit azután természetesen megtöltöttek a saját szakrális tartalmukkal.
A keresztény húsvét
Krisztus az utolsó vacsorán ezt a peszahot üli meg, azzal a különbséggel, hogy nem várja meg míg a természetes folyamat során a kereszténység az ünnepet megtölti a hitbéli tartalmával, hanem ennek elébe menve, ő maga teszi ezt meg. A húsvéti történetről viszonylag pontos ismeretünk lehet az evangéliumok beszámolóiból. Ám képzeletünkben mégis a keresztény középkor művészete által kialakult képek uralkodnak. Ha az utolsó vacsorára gondolunk, kinek ne Leonardo híres festménye jutna eszébe. Ám az ábrázolás alapjában véve hibás, mivel Jézus és a tanítványok nem ülhettek széken, asztalnál. A szobabútorok, a szék, az asztal, az ágy, jóval később, az európai kultúrából kerültek a fában szegény Palesztinába, ezek a dolgok gyakorlatilag ismeretlenek voltak. Csak úgy, mint az asztalos foglalkozás. Az evangéliumok által említett „tekton” kifejezés, nem mást jelöl, mint olyan mesterembert, aki valamilyen anyagot megmunkál. Krisztus korában, a mindennapi élethez szükséges tárgyakat mindenki maga készítette. A kisipar gyakorlatilag a fémmegmunkálásra és a fazekasságra korlátozódott. A család nagyon egyszerűen, egy nagy edényt a földön körbe ülve étkezett. Az ünnepi étkezés éppen ezért lényegesen eltért, ehhez ugyanis állatot vágtak, és bort ittak. Jeruzsálemben fel voltak készülve a pészah-i vendéglátásra, régészeti feltárások szerint voltak olyan fogadók, amelyeket zarándokok számára, kifejezetten a közösségi étkezésre rendezkedtek be. Ezt egy kétszintes fogadóként képzelhetjük el, melynek az emeletén volt a zarándokok ebédlője. Ebben egy nagy asztal féle és trikliniumhoz hasonló kerevet volt, valamint egy falba vésett „szekrényben” edények. Jézus tanítványaival egy ehhez hasonló, helyet bérelhetett a pászka vacsorához. Valószínű, hogy római szokás szerint, az akkoriban már szinte teljes mértékben hellenizálódott zsidókhoz hasonlóan, egy alacsony asztal körül, kereveteken fekve a balkarjukra támaszkodva, jobb kézzel ettek.
A per és a keresztre feszítés
Ha megnézzük az evangélisták beszámolóit, akkor valószínűsíthetjük, hogy az események leírását rövidítették, hogy az olvasónak egy áttekinthető beszámolót adjanak. A jogi eljárás, legalábbis római részről, több napig kellett, hogy tartson. A zsidók igyekezete ellenére, ma úgy mondanánk, hogy a perrendtartást a rómaiak nem rövidítették le. Ha figyelembe vesszük, hogy Pilátus, először visszadobta az ügyet, jogi kifejezéssel élve, bűncselekmény hiányában megszüntette, akkor feltételezhetjük, hogy csak a per eltarthatott több napig. Végül aztán a zsidó főtanács nyomására, nem igazán a fenyegetéseiktől megijedve, hanem a köznyugalom megőrzése miatt, elítélte Jézust. Az ítélete nem lehetett őszinte, és egyáltalán nem volt meggyőződve Jézus bűnösségéről, amit a rituális kézmosással is nyomatékosít mindenki számára. Pilátusnak, mivel hogy Palesztina amúgy sem volt mondható egy nyugodt provinciának, helytartóként fontosabb volt, hogy ne törjön ki egy lázadás, mint egy ember élete.
A keresztút
A helytartó palotája a városközpontban volt, és az ítéletet a városfalon kívül kellett végrehajtani. Az elítéltnek tehát végi kellet vonulnia a városon. A katonák nyilvánvalóan nem a legrövidebb utat választották, hogy ezzel is elrettentsék a lakosságot. Az elítélt előtt egy táblát vittek, vagy a nyakába volt akasztva, a mire a bűne volt írva, és ezt szegezték a keresztre. A rómaiaknál a keresztre feszítés volt a legsúlyosabb halálnem, a köztörvényes gonosztevőket büntették az effajta megalázó halálbüntetéssel. Ciceró azt mondta; „Már a kereszt szónak is távol kell maradnia a római polgár testétől…”. Pált ezért nem feszítik keresztre, mint a többi apostolt, Ő ugyanis római polgár volt. A zsidóknál azonban nem volt szokásban ez a halálnem. A „halálnak halálával halsz” volt a legsúlyosabb kivégzési mód, ami a kövezést, a fojtást, vagy az égetést jelentette. Szokásban volt azonban, hogy a kivégzettek holttestét felakasztották, az ilyen ember Isten által megátkozottnak számított. A keresztre feszítés a szokásos eljárás szerint hajtották égre, vagyis Jézus a keresztgerendát vitte, amit a végrehajtás helyén a földbeásott cölöphöz rögzítettek T vagy kereszt alakban, ez valószínűleg olajfából volt. Az elítélt két lábát ezután a cölöphöz kötözték, vagy szegelték. A cölöp közepére erősített gerenda azt a célt szolgálta, hogy megakadályozza a halál gyors beálltát azáltal, hogy az elítélt teste némi támasztékot találjon. Ezért volt az szokásban, hogy az elítélt lábszárát eltörték, így sietetvén a halált. A halál a biológiai funkció fokozatos leállásával nagyon lassan következett be.
A temetkezés
ąA keresztre feszített gonosztevők holtestét legtöbbször a ragadozó madarak prédájául a gerendán hagyták. Csak Palesztinában vették le napnyugta előtt a keresztről a holttestet, mert itt a rómaiak tiszteletben tartották a zsidók szokásait. Mivel azonban a keresztre feszítettek istentől megátkozottaknak számítottak, gonosztevőknek járó tömegsírba kerültek. Palesztinában a sírokat egy régi kőbánya, vagy egy hegy oldalába vésték. Rendszerint egy sírkamrában három, falba vésett boltíves sírpad volt. Ezekbe a sírpadokba teknőszerű mélyedést vájtak, amibe a halottat helyezték lepelbe takarva és kezeit, lábait összekötve. Ez elé a falba vájt sírkamra elé egy kerek gördíthető követ helyeztek. Ez volt a jómódúak temetkezési szokása. Ám amit a hagyomány és régészet Jézus sírkamrájának tart, egy kissé eltér ettől. Ebben a sírkamrában ugyanis csak egy boltíves sírpad található, ami megegyezhet az evangélium beszámolójával, miszerint a sírt még nem használták. Valószínűleg egy befejezetlen sírról van szó, amit Jézus egy jómódú követője bocsátott a tanítványok rendelkezésére.
Feltámadt
A pados sír teknőjének az alját teljesen befedték lepellel, majd ebbe helyezték a meztelen holttestet. Ezt követően egy lepellel letakarták, ami a testre ráhullva felvette annak alakját. Ilyen lepel a Turini lepel is, melyről az első adatok a XIV. századból valók. A leplen elvégzett botanikai, vegyészeti, biofizikai stb. vizsgálatok kimutatják, hogy a Turini lepel a Közel-Keletre, azon belül is Jeruzsálem térségére jellemző maradványokkal rendelkezik. A sírbolt és a textil vizsgálata után, az orvosszakértői vélemény szerint a test két napnál tovább nem lehetett a kamrában, mivel a bomlásnak a legkisebb jelét sem lehetett kimutatni.
forrás: Gödi Körkép 2020. április, Nagy Nándor
